Egy nagyon nagy játszóház kellene a kisfiúknak, ahol teljesen szabadon pakolhatnának, jöhetnének-mehetnének, anélkül, hogy valaki folyton rájuk szólna és akadályozná az életüket. Kemény dolog fáradhatatlan egyévesnek lenni, ha az ember családja mindenbe beleszól. Gergő például mindig kikommandózik az előszobába, és a cipőket nyalogatná. Ha rászólunk, hogy álljon meg és jöjjön vissza, iszonyú sebességre kapcsolva kúszik a cél felé. Ha nem szólunk neki, csak szaladunk utána, a lépteket hallva is begyorsít, és általában ő nyer. :) Dominik érdekes módon jobban hallgat a tiltásra, nála legtöbbször célt ér, a nem-nem felszólítás, ilyenkor összerezzenve visszafordul, leül és várakozóan néz az emberre, hogy most akkor mi legyen.
Mostanában "veszélyes" dolog felvenni őket az ölünkbe, mert azután nem lehet lerakni a kis zsiványokat. Megfeszítik magukat, szembefordulnak az emberrel, kapaszkodnak a nadrágunkba és könyörgő hangon nyavalyogva, szívszakító tekintettel néznek felfelé.
A villanykapcsolók nagy kedvencei mostanság mindkét gyereknek, majd kiugranak a kezünkből, ha egynek a közelébe kerülünk. Tökéletesen tisztában vannak a kapcsoló és a fény meggyulladása vagy elalvása közti összefüggéssel, és néha már a nagy csapkodásban maguktól is sikerül le- vagy felkapcsolni a villanyt.
